Grafomán vagyok!

Január 8.
Patagónia- Torres del Paine: A másik tábor
Reggel nem kifejezés, hogy milyen kialvatlan és morcos voltam az éjszakai horkolás miatt. Rodrigó először csak vigyorgott a háborgásomon, majd jól kiosztottam és csend lett! Aztán elnézést kértem kedvesemtől, mert magam is meglepődtem a bunkóságomon. Gyors békülés és még gyorsabb sátorbontás, mert egy másik táborhelyre igyekeztünk és a transzfer busz reggel 9 óra körül indult. Felmálháztuk magunkat és elvánszorogtunk a tábor széléig, ahonnan a feltételezett busz érkezését vártuk. A szél olyan erősen fújt, hogy ha nem lett volna rajtam a súlyos hátizsákom, minden bizonnyal felkap és megkönnyíti a gyaloglásom. Többen is várakoztunk és nem csak én vettem fel a kötött sapkát a túrakalappal egyetemben, hiszen annyira szenvedtünk a széltől! Néhány gringó éppen kijött a turistaszállásról. Egy szál vékony nadrágban, de volt olyan leányzó, aki térdgatyában próbált a széllel megküzdeni! Ott álltunk hosszú percekig és csak vártuk a buszt, még az eső is szemerkélni kezdett. Az egyetlen vigaszunk az volt ebben az időjárásban, hogy a tábor felett megjelent egy varázslatos szivárvány, mely a kis folyóból kiindulva Las Torres csúcsainál veszett a semmibe! A csontig ható hidegben ismét csak azt emlegettem, hogy mennyivel jobb lett volna a santiagói 30 fokos melegben, az ágyban lustálkodni, sorozatokat nézni naphosszat és ebből a pénzből telefonon annyi gyorskaját rendelhettünk volna, hogy minimum 5-6 kg plusszal fejezhettük volna be a Lost és a Sex és New York teljes szériáját. Bár ahhoz képest, hogy éjszaka 5-6 fokban alszunk kint a sátorban, egész jól bírom. Sőt úgy érzem, a tüdőm kezd újult erővel működni, a friss levegőn, a mindenféle szmogtól, káros anyagtól mentes természetes környezet a végén tényleg használni fog!
A transzferünk is megérkezett, a sofőr és a segítője komótosan pakolták az utánfutóba a csomagokat, mintha egyáltalán nem kéne attól tartani, hogy elviszi a fejemet a szél. Nagyjából akkora javult meg az idő, amikor éppen beszállhattunk a kisbuszba a sok külföldi turistával egyetemben. Chileiekkel eddig egyáltalán nem találkoztunk, persze leszámítva a turistákból élő embereket. No nem mintha magyar szót hallottam volna ez ideáig. A buszon volt két idősödő amerikai nő is, őket már láttuk néhányszor. Beszédbe is elegyedtek Rodrigóval, aki próbálta tájékoztatni őket mindenféléről, amire csak kíváncsiak. A két hölgy tavaly Argentínát járta be, ám ez évben Chile mellett döntöttek. A fiatalabbik még spanyolul is elkezdett tanulni, ő olyan 50 év fölötti nő lehet, aki efféle kalanddal frissíti unalmas hétköznapjait. Velem is beszélgetett, ám az az igazság, hogy nem mindig értettem ékes amerikai akcentusát. Az idősebbik nőci, aki egészen biztos túl van a 60-on, egykori szőke hosszú fürtjei mára már őszbe csavarodtak, sokszínűen tarkítva két ágba befont haját, amit olyan formán hord, hogy a hajgumit elég magasan köti meg a két copfba, így jókora rész lifeg fonatlanul, amit csak úgy előre biggyeszt a vállaira. Mindehhez jókora kapa fog és örökké mosolygó ráncos ajkak. Valahogy úgy érzem, hogy a két amcsi hölgy nem is igazán nagy barátnők, ám együtt utaznak társ hiányában. Mindig mind a ketten az ablaknál ülnek, így a buszon egymás háta mögött foglalnak helyet és ilyen formán, kissé hangosan vitatják meg a látnivalót.
Már ahogy az lenni szokott, nem lehet ám egy transzferrel eljutni az új táborhelyre. Újabb várakozás és újabb 2000 peso személyenként. De az út az tényleg remek volt, már nem is tudtam számolni, hogy hány kisebb nagyobb tavat hagytunk el és melyik volt sós és melyik édes vizű, ám mindegyik úgy háborgott, hogy a nagy hullámzás alapján simán tengernek is mondhattam volna. Végig változatos hegyek kisérték utunkat, virágok és számtalan láma rohangált a lejtőkön. A sofőr hirtelen rá is fékezett a kietlen úton, mivel szexelő lámákat, vagyis pontosabban párosodó lámákat vélt felfedezni és ő is szemügyre akarta venni a jeles eseményt és erről mindenkit ordítva tájékoztatott! Kérdezem is Rodrigómat:
-Cómo se llama? - vagyis hogy hívják, mutattam a lámákra. (llamar- nevezni, ez az ige). Ezt nem tudtam spanyolul. Mire kedvesem válaszolt:
-Nem tudod? „llama". - Én meg néztem rá értetlenül! Hát ezt kérdezem! Cómo se llama? És elismétlem megint az előbbi mondatomat, még jobban artikulálva. Ő meg ismételten ezzel a „llama"-val jön, mintha elismételné megint azt az igét, amit én használok. Aztán megvilágosodtam. Cómo se llama? A válasz: llama. Vagyis itt nem lámának, nem is lamának hívják, hanem llamának! Őrület ez a spanyol nyelv!
Aztán csak megérkeztünk a Pudeto nevezetű helyre, ami a Lago Pehoé partján van. Csak néhány viskó és semmi más. No persze minden zárva és a szél ismét úgy gondolta, hogy erősebb lesz, csak azért mert másfél órát kell várakoznunk a parton a hajóra, ami végül majd új táborhelyünkre visz a Refugio Camping Pehoé nevű helyre! Még leírni is bonyolult nem még kimondani. Azt hiszem ez volt a leghosszabb másfél óránk. Annyira nekieredt az erős szél, hogy időnként felkapott egy jó adagot a tó vizéből és azzal locsolta meg a part szélét. Mi meg gyorsan elugrottunk, hogy a hideg víz elől megmeneküljünk. Aztán megérkezett a „barco" vagyis a hajó és nagy nehezen felszállhattunk, mivel előtte még a személyzet takarított elment feltölteni a kávés termoszokat nem törődve azzal, hogy mi éppen megfagyunk a feltámadt szélben. Ezen a kis lélekvesztőn érdemes retúrjegyet venni, az „csak" 17 ezer pesó, míg az egy útra szóló 11 ezer, mindezt fél órás hajókázásért, de máshogy nem lehet megközelíteni a kempinget, esetleg néhány napos gyalogtúrával! Ez volt életem egyik leghosszabb útja. A szél továbbra is viharosan tombolt, a bárka szerintem száguldozott és állandóan a vízbe csapódott olyan formán, hogy az oldalsó ablakokat ellepte a víz és nem lehetett látni semmit, a hullámok vészjóslóan be akartak törni a lélekvesztőbe. Időnként koppanó hangot hallottunk egy-egy vízbecsapódáskor és ezt nyekergő zaj kísérte, sőt itt ott szivárgott be a víz. A személyzet láthatóan nem izgult, az amcsiknak mindez mulatságos volt és azt sem bánták, ha a nyakukba csurgott a víz, a franciák kissé elégedetlenkedtek a kényelmetlenség miatt, de azért nyugodtan ücsörögtek a helyükön, a németek pedig teljes lelki nyugalommal szemlélték a történteket, mintha mindez teljesen természetes lenne. Az izraeli lányok, kb. 5 fős csapat, egymást fotózták az imbolygó hajón, és leginkább azon vigyorogtak, hogy nem tudnak két lábbal megállni. Nekik már csak a földön maradt hely, oda kuporodtak. Én pedig a garbóm nyakát húzogattam, hátha több levegőhöz jutok, szerintem pánik roham kerülgetett, vagy valami hasonló, de egyet tudtam, minél hamarabb szárazföldre akarom tenni a lábam.
Végre megérkeztünk! Szédelegve kievickéltem a hajóból és állítottam, hogy a 30 percnyi utazás alatt kezdődő tengeribetegséget kaptam, küszködtem a hányással, nehogy ott mindenki szemeláttára taccsoljak ki. Bár az is lehet, hogy a bőséges reggelizést vittem túlzásba és a hullámvasúthoz hasonló utazás során egyszerűen csak jól felkavarodott a gyomrom! Érdekes módon mindenki kötelességtudóan sorban állt a kemping jegyért, mi pedig elszaladtunk valami jófajta táborhelyet keresni először a sátrunknak, majd csak ezután álltunk sorba. Ha megküzdöttél az elemekkel és a szél ellenére sikerült a sátrat normálisan felverni, akkor nyert ügyed van és biztos lehetsz abban, hogy amint befejezted a munkát ki fog sütni a nap!
A munka végeztével elmentünk ebédet főzni az erre kialakított kör alakú kis faházba, amelynek ablakából egész barátságosnak tűntek a kemping felett húzódó hegyek, melyek egyre szürkébbé váltak a föléjük húzódó sötét felhőktől. Éppen csak leültünk, amikor hirtelen havas eső kezdett esni. El sem hiszem, hiszen néhány perccel korábban még a nap is sütött, most meg többen is futva rohantak a faházig, hogy megmeneküljenek a hűvös égi áldástól. Megpróbáltam a lehető leglassabban enni, hogy minél később keljen visszamenni a hűvös sátorba. Rodrigóm csak bizonygatta, hogy higgyem el, a sátor megvéd minket és az ilyen-olyan légáramlatok miatt kellemes meleg lesz a sátorban. Ez nekem egyáltalán nem tűnt hihetőnek! Aztán folytatta azzal, hogy akár északra is mehettünk volna a tengerhez, ahol napozhattam volna, de ugye én választottam a rideg Dél-Chilét. Ám én egészen másképp emlékszem! Tudtam, hogy Mosómacim délre vágyik, és hozzám hasonlóan utál napozni, másrészt Iquique, ami esetleg szóba jött, mint másik célpont északon, ott december végén rengett meg a föld vagy tört ki egy tűzhányó, megjegyzem egy a sok működő vulkán közül! És ez évben már nem is először! Na pont Iquiquebe vágytam! Ezt azért nem nevezném alternatív lehetőségnek!

 És végül két fotó, az új táborban,  a panoráma a sátoból! :)

Las Torres folytatás
Megláttam egy táblát miszerint mindössze 45 perc és már fel is jutunk a csúcsra. Majd Rodrigó megmutatta az utat, min is kellene nekem felevickélnem. A lejtő, az nekem már függőlegesnek tűnt, sőt akkora szikladarabokból állt az utunk, hogy attól féltem egy-egy nagy darab megindul és itt ér véget a túránk. Csak hitetlenkedve kérdeztem Mosómacit:
- Nem hiszem el, ez vezet fel? Nincs más út? De most biztos? - ám még mielőtt válaszolhatott volna megláttam a piros pöttyöket, a méretes sziklákon, amely az útvonalat mutatta.

Erőt vett rajtam a kétségbeesés, hogy most már tényleg vérezni fog a lábujjam ebben a redvás cipőben és én egyáltalán nem akarom látni, azt a szaros sziklacsoportot, nekem elég ennyi én megyek vissza! Erre úgy bepörgettem magam, hogy elkezdtem magyarul káromkodni és szidtam magamat, meg az óriási sziklákat és olyan ütemben kezdtem el felfelé kapaszkodni, hogy Rodrigó csak kullogott utánam. De félreértés ne essék, nem vagyok én puhány és hisztis nőszemély, de annyira fájt a lábam és Mosómacim nem mondta el rendesen, hogy minek is nézek elébe, pedig sokkal jobb, ha tudom, hogy hol kell másznom és mire számíthatok, másrészt az utolsó másfél évben jobbára csak az ágyat nyomtam és még cipő sem nagyon volt a lábamon, nem hogy bakancs! Majd lassan felértünk és talán csak negyed órával később, mint ahogy a szintidőt megadták a turista térképen. Nagy megkönnyebbülés és gyors öltözés, mert hirtelen jeges szél fújt a Las Torresnél. Mindenki, hasonlóan hozzánk, próbálta élvezni a megtett út megérdemelt jutalmát és csak bambultunk az előttünk magasodó sziklákra. A turisták csak vigyorgott és egymást fotózták!

Előkerültek a csokik, a szendvicsek a hátizsákokból és annak ellenére, hogy vacogtunk a hűvös szél miatt, a fotón én is úgy mosolygok, mintha a nap hétágra sütne és a megtett út végén szimplán eufórikus érzés kerítene hatalmába!
Mi is nekiláttunk az ebédnek, ültünk az egyik szikla tövében, amely úgy ahogy felfogta az erős szelet. Valami „military" csomagot hozott magával Kedvesem. Ez egy táska formájú közepes méretű pack, amiben az élelem légmentesen van lezárva és eltartható 3 évig. Kifejezetten katonáknak szánják, afféle túlélő csomag és egy napi élelmet tartalmaz. Szóval ebből falatoztunk. Egyszerűen nem hittem a szememnek, hogy milyen finomságokat is találtunk. Zöldséges, rizses csirke, vagy marhahús babbal. Kávé, karamella, mogyorókrém, sütemény, ízes kenyér, sós mogyoró stb. Pici tasakokban és minden étel igen-igen tápláló.
Aztán mielőtt tényleg megfagytunk volna Las Torres lábánál elindultunk visszafelé, ami számomra felért egy horrorral. A cipő véresre nyomorgatta a lábam, aztán egy vastag zoknival próbáltam a fájdalmamon enyhíteni, amit biztonság kedvéért tettem be a hátizsákunk aljára. Majd az eső is elkezdett lassan cseperegni, úgyhogy a kabát, pulcsi most jó szolgálatot tett. Hiába még jó hogy mindent magammal hoztam, itt tényleg percenként változik az idő. Aztán komótosan megérkeztünk és Rodrigó a sátor előtti fa asztalnál főzött nekem finom vacsorát, az idő is szebb lett és csak beszélgettünk, beszélgettünk. Figyeltük a madarakat, akik állandóan azt lesték, honnan tudnak lopni a kenyerünkből, a kempingben bóklászó lovakat és a többi turistát, akik hozzánk hasonlóan heverésztek a fűben, a sátorban vagy az asztaloknál. Még egy brazil lánnyal is találkoztunk, aki sót kért tőlünk, amint megtudta, hogy beszélünk spanyolul megnyugodott és lelkendezve örült a szerencséjének. Mivel a sátruk környékén csupa amerikai van csak a táborban és rögtön bele is kezdett a mondókájába természetesen portugálul. Fel sem merült, hogy a spanyollal próbálkozzon. Hiszen lehet azt nagyjából érteni! A barátnőivel túrázik és a négy lány kiborította az összes sót, ezért kujtorog mindenfelé, hátha tudja pótolni az elveszett készletet.
Este tíz óra tájt elvonultunk lefeküdni a sátrunkba. Rodrigó szinte azonnal elaludt még az éjszakai világosság sem zavarta, ám nekem akadt egy kis problémám! Szakadatlanul horkolt egész éjszaka, pedig amúgy csak nagyritkán, sőt jobbára soha nem tesz ilyet velem. Hiába volt füldugóm, hiába húztam a fejemre a hálózsákot, semmit sem használt. Próbáltam másféle pozícióba átfordítani Mosómacim, ám fölösleges volt, rendületlenül durmolt, hangot adva édes álmának. Így aztán megtudtam, hogy este 11 és éjféltájt csak lemegy a nap! Ahh hogy én mennyire utálom a horkolást!

Január 7.
Patagónia-Torres del Paine

Las Torres 1.
Reggel 9 körül ébredtünk. Az éjjel egyáltalán nem fáztam, segített a harisnya- és a melegítőnadrág, no meg az a néhány pulcsi, amit magamra húztam és persze a sapka. Gyors készülődés, és reggeli. Nem tudom, hány szelet kenyeret ettem meg, kolbásszal és paprikával, sőt még egy kagyló konzervet is felbontottam. Biztos, ami biztos nehogy éhen halljak. Rodrigó csodálkozó szemekkel nézte a műveletet, mert neki reggelire ez a sok minden annyira idegen volt, hogy nem győzött hitetlenkedni, főleg a paprika és a kenyér párosításán. Ezen minden egyes alkalommal csodálkozik, hiszen paprikát csak salátában tudja elképzelni! Vajas kennyérel, csak az én unszolásomra próbálkozott. Mosómacim egy banánnal beérte és egy darab csokis krémszerű valamivel megkent kenyérkével, ja és mi hiányzott neki? Hát a reggeli szokásos gyümölcsleve. Amit most jobb híján egy forró csokival próbált pótolni. Aztán irány Las Torres, amely fogsorszerű, égbe nyúló kopár sziklatömbjeivel a terület jelképe. A hivatalos neve Base de Torres del Paine, vagy Las Torres.
Szokás szerint megint attól féltem, hogy megfagyok, hiszen induláskor jó kis erős szél akarta leszedni a fejemről a kalapom, még jó hogy madzagja is volt, így erősen rászorult az államra egy-egy nagyobb széllöketkor. Ám ez kb. 15 percig tartott, majd ismét kitisztult az ég és hirtelen melegem lett. Kabát, pulcsi minden lekerült rólam. Bár azért annyira nem volt hőség, csak olyan tavaszias idő, ám ez az amcsikat nem zavarta. A túraútvonal egy jeges folyócska mellett vezetett el, ahol nem egy grigót láttunk fürödni, sőt épp szemügyre vehettünk egyet, ahogy totál csupin kijön a vízből és az elhaladó turisták felé mutatja hófehér hátsóját. Mindenki a hegyeket fotózta én meg szociológusként az amcsi fartájékot próbáltam lencsevégre kapni, ám gyorsabban öltözött, mint ahogy elő tudtam halászni a gépem, így már a fekete alsógatya is rajta volt, amikor kattant a masina. Ám ezen felbuzdulva én is azon gondolkodtam, hogy csak le kéne vennem azt a fránya alsónadrágot, amit a hidegtől és a széltől való félelmemben felvettem a vékonyka túranadrág alá. A bibi csak az volt, hogy elég nehéz úgy lecserélni az alsóruházatot, ha állandóan jönnek, mennek a turisták és alig van egy normális bokor, vagy fácska ezen a kietlennek tűnő tájon. Megvártam, amíg nagyjából tisztul a „levegő" és nadrág le, fekete aláöltözet le, és egy szál bugyiban ismét gyorsan megoldottam a cserét. Rodrigó meg próbálta lencsevégre kapni perverz barátnőjét, aki csaknem egy nap leforgása alatt már másodszor öltözik és vetkőzik nyilvánosan. Én meg csak azt ismételgettem:
-Mosómaci, hidd el! Otthon nem szoktam így, ezt csak most van, mert a múltkor fáztam, most meg nagyon meleg lett. - ő meg csak vigyorgott és ijesztgetett a művelet közben, hogy na most jön egy gringo, vigyázz!
Ez a túraútvonal nem is km-ben sok, hanem egy nagyobb emelkedővel kezdődik, ami rendesen igénybe veszi a lábat és a tüdőt persze. Én meg így az alig 70%-os légzésfunkcióval elhatároztam, hogy nem fogom elővenni az orvosom által ajánlott gyógyszert. Amikor úgy éreztem picit nehezebb a levegővétel, megálltam egy pillanatra szuszogni, próbáltam nem kapkodni a levegőt csak nyugodtan, ki- és belélegeztem, majd indultam tovább. Bár néhányszor valóban híján voltam az oxigénnek, de ez a légzős módszer kis pihivel mindig segített. Bár a terep valóban nehéz, ennek ellenére láttam idősebb bácsit, akinek mindkét térdét szoros térdfix óvta és két bottal evickélt felfelé lassan, de biztosan.
A panoráma egyre csodálatosabb volt, ahogy mentünk egyre magasabbra először egy tó tűnt fel, majd még egy a távolban, a magasodó kopár hegyek ölelésében. Mi meg csak caplattunk egyre feljebb, míg lefelé folytatódott az utunk, ami még rosszabb volt, mint a felfelé menet. A rohadt cipő egyre jobban nyomta a lábam. De ez már nem is egy új bakancs, a gond az, hogy két-három éve nem volt a lábamon, legfeljebb egy kis esőben vagy téli hóban vettem fel. A másik probléma a méret: a bakancs 36-os, nekem meg 35-ös lábam van és nem tudom korábban melyik zoknival hordtam, de most kettőt vettem fel, aminek az lett a következménye, hogy a két zokni addig gyűrődött egymáson, amíg nekem már sikíthatnékom volt. Már mindenhol fájt, a lábujjam, a sarkam és a talpam is, és még sehol sem jártunk.
Majd egy erdős rész következett, ami igazán megnyerte a tetszésemet. A virágok és a fák nagyon hasonlítottak a hazai növényzetre. Már épp belemerültem a fene nagy nosztalgiázásába a szakadatlan kérdezősködésemmel, amivel az itteni és a hazai virágok neveit próbáltam összevetni, kevés sikerrel, ám még mielőtt Rodrigómat az őrületbe kergettem volna, akkor ismét feltűnt egy magasba nyúló hegy hófödte csúcsaival, melynek lejtőin szanaszét hevertek a világos szürke ősrégi facsonkok, amelyek az egykor itt lévő gleccserek martalékává váltak és megkövesedve adták hírül, hogy meddig birtokolta a jég a tájat.

(folyt. köv.)

Patagónia - Punta Arenas-Torres del Paine Nemzeti Park
Január 6. vasárnap
El sem hiszem. A sátorban írok este fél tízkor, lámpa nélkül Torres del Painén. Hajnali 3:15 perckor érkeztünk meg a repülővel Punta Arenasba. Csak azt láttam, hogy jobb oldalt sötétség bal oldalt is és előttem az Antarktisz, amely épp olyan volt, mintha csak most ment volna le a nap és rózsaszínűre festette az égboltot. Ahogy a Magellán-szoros mellett mentünk el egy taxiban, egyszerűen nem tudtam levenni a tekintetemet a gyönyörű látványról. Csodálatos volt. 1520-ban járt itt Magellán, aki hosszú hónapokat töltött azzal, hogy megkeresse az átjárót. Miközben zendülést vert le az emberei körében, akik aligha hitték el, hogy valóban átjutnak a Csendes-óceánra.
Egy helyi kávézóban várakoztunk kb. két órát így az egész napfelkeltét szemügyre vehettük. A taxis, aki bevitt a városba hiába járt hajnali négy felé az idő, szépen mindent elmondott, hogy reggel 7-kor indul az első busz Punta Arenasból Torres del Painére, ami az egyetlen közvetlen járat és nem is kell átszállnunk Puerto Natalesban, sőt még olcsóbb is. Egyáltalán nem sietett, kb. 20 percig csak beszélgettünk és ő türelmesen adta a tanácsokat! Hihetetlen. Sőt ő ajánlotta a kávézót is, ahol isteni nagy szendvicseket lehet enni és ez a város egyetlen éjjel is nyitva tartó helye, ahol a kávé és a meleg étellel megvárhatjuk a korai buszindulást.

(Az éjszaka fényei Punta Arenasban)
Néhány adag koffein és a valóban gigantikus szendvicsek, amely tényleg igazi marhahús szeletekkel volt teletömve. Kissé álmos szemekkel, de szép lassan, komótosan, elindultunk a buszmegálló felé, mivel nekem levegőzhetnékem támadt, mert épp tele lett hirtelen a kávézó a szombat éjszakai buliból hazatérő fiatalokkal. Akik hangoskodva adták mindenki tudtára, hogy még mindig elég ittasak. Így nem sokkal 6 óra után érkeztünk a buszmegállóba, amiről azt feltételeztem valami nagyobb épület és persze, hogy nyitva lesz. Ám ez csak egy picike házacska, egyetlen szobácskája, nagy ablakokkal, egy pulttal és néhány ülő alkalmatossággal, a zárt ajtón keresztül láttam a működő fűtőtestet és dideregve pislantottam az órámra. Hirtelen a szél is fújni kezdett, a napfelkeltében továbbra is gyönyörködtünk, de a hideg jobban lekötötte a figyelmem. Aztán valami jeges eső-féle is nekikezdte a lassú csöpörgését. Én meg csak egy vékonyka nadrágban voltam, ráadásul pindurka tanga-bugyiban, úgyhogy majd befagyott a hátsóm és elkezdett a lábam is remegni a fogam meg összekoccant a hidegtől.
„Mosómaci én fázom!!" -nyikorogtam Rodrigómnak, mintha valamit is tudna tenni annak érdekében, hogy meleget fakasszon az utca kellős közepén. Majd egyet gondoltam, cipőt le és felvettem a jó meleg, vastag térdzoknimat, amit még La Serenában vettem. Ám még így is vacoktam és a fagyos szél csak nem akarta alább hagyni. Hirtelen gondolattól vezérelve kitúrtam a hátizsákból a speckó aláöltözős nadrágot, ami megvéd mindenféle ilyen klímától, majd magam elé állítottam Rodrigót, aki csak fürkésző tekintettel figyelte mit is akarok én azzal a nadrággal. Körülnéztem, hogy a főúton hány autó is jön, majd ismét cipőt le, a nadrágot egy pillanat alatt letoltam, Mosómacim konstatálta, hogy egy szál bugyiban vagyok, amiből ki van az egész fenekem. Gyorsan felvettem az alsó-hosszú gatyát, majd kb. 3 perc alatt készen is voltam az egész művelettel. Most mi ebben a furcsa? Hogy levetkezők egy száll bugyira, a hidegben az utca közepén? Ugyan már, nemsokára jön az a redvás busz és néhány bámészkodó autóson kívül amúgy sem látta senki az egész műveletet és még közlekedési káoszt sem okoztam. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy 10 perc múlva megjelent egy fickó és kinyitotta a várót! A pasi a hideg ellenére egy szál pulcsiban lépdelt a hűvös utcán és teljes lelki nyugalommal kérdezte: - Csak nem fáznak? - miközben mosolygott. Áhh, hogy a picsába is fáznánk! Majd folytatta:
-Jöjjenek csak be, itt jó meleg van, mi megszoktuk a hideget. Az év nagy részében itt megy a központi fűtés! - konstatáltam is, hogy az ország ezen szegletébe sosem fogok költözni, akármennyire is nyugis és csodás vidék!
Tehát Punta Arenasból közvetlen járattal Puerto Natalesen keresztül utaztunk Torres del Paine nemzeti parkjába! A távolság egyébként Puerto Natalesig kb. 250 km, aztán még tovább a Torres del Paine közel 120 km! Ám ez itt nem távolság, csak felülünk a buszra és kész! Az utunk eleinte egyhangúnak tűnt, az eső szakadatlanul csöpörgött alig lehetett látni, szemem sarkából figyeltem az elém táruló panorámát, küzdöttem a kialvatlansággal és a hiányos fűtéssel. Állítólag nem kell aggódni, lassan be fog melegedni a busz, bar azért én behúzott nyakkal, egy pléddel a lábamon vacogtam! Kissé sivár öblök mellett mentünk el, ami leginkább egy kávéba beledobott, széttör kekszhez hasonlított, a mi buszunk az apró földnyúlványokon szlalomozott ide-oda. A látvány a messzeségbe veszett, alig akadt egy-egy dombocska, csak az ég borús kékje magasodott felénk. Szakadatlanul egy irányba hajló nyurga fák, amelyek lombja annyira eldeformálódott, hogy még szélcsendben is az az érzésünk, mintha éppen vihar lenne.
Punta Arenas és Puerto Natales között alig találunk települést jobbára csak a természet változó szépségét figyelhetjük meg, ahogy a szinte alföldi tájból egyre jobban kiemelkednek a hegyek és körbe ölelik a völgyeket. Útközben pusztán néhány épület árulkodik arról, hogy itt igenis élnek emberek. Még mobil térerő sincs, csak legelésző marhák és kisebb falucskák, vagy tanyák. Egyébként az épületek semmiféle latinos vonást nem mutattak, sőt Punta Arenalban nagyobb számú horvát közösség is él, a házak többsége a Miért éppen Alaszka?, vagy a Férfi fán terem című sorozatokban látottakra hajazott erősen, végül is hasonló, csak épp az ellenkező félteke a Földnek.
Ha jól meggondolom, már az is tiszta szerencse volt, hogy a repülő minden rázkódás nélkül simán landolt Punta Arenasban és nem kellett a tipikus „turista riaszto" hullámvasutazást átélnem a nagy szél miatt. Ám Torres del Painéhez érve az is kiderült, hogy nem kell 7-8 km-et gyalogolnom a kempingig a teletömött hátizsákommal, mert egy kis busz egészen a szállásunkig visz, ez a bizonyos „transzfer", ami csak 1000 peso, ám előtte le kell tejelni a Torres del Paine bejáratánál a 15.000 pesos belépődíjat. Mindenhol csak lehúznak! A kisbuszra felszállva, csak akkor kellett gyalogolnom, amikor a mikrobusz egy ingatag fahídon evickélt át! Ha nem szólnak, hogy „Séta, mindenki le a buszról" én akkor is jajveszékelve nyitom ki az ajtót és gyalog megyek át ezen a valamin. A buszunk a végére erősített utánfutóval, ami a csomagjainkkal volt megrakva, szó szerint átpréselte magát ezen a hidacskán! Két ember irányította a sofőrt, hogy a lassú művelettel a komótosan mozgó jármű sikeresen átérjen a túlpartra, anélkül, hogy a csomagjaink a folyóban landoljanak a kisbusszal együtt.
A kempingbe érve mi azonnal a legjobb sátorhely kiválasztásával ügyködtünk, míg a többiek sorban álltak jegyért. Se perc alatt feldobtuk a hegyi szél ellen is tökéletes védelmet adó sátracskát, majd csak ezután váltottuk meg a jegyünket. A táj igazi tavaszi napsütésben pompázott, olyan május eleihez hasonlított, amikor a hideg tél után annyira örülünk a melegnek, hogy egy szál pulcsiban, sőt rövid ujjúban próbálunk napfürdőzni és élvezzük az első sugarak tápláló melegségét! Ez is ilyen volt, a reggeli rideg sarki szél és most ez a verőfényes napsütés egészen más. A kempingben pitypang és számos hasonló virág és növény volt, akárcsak odahaza, ám mégis idegenül hatott a magas hegyek hósipkái és a távolban látszódó gleccserek. A sátrunktól nem messze egy kis fa asztalon élveztük a békés csendet és ittuk a friss teánkat, amit Rodrigóm főzött a kis turista tűzhelyén. Persze babkonzerv és egyéb finomságokat is ettünk, miközben figyeltük a madarakat, akik állandóan leszálltak az asztalunkhoz és lopkodtak az ételünkből. Szinte egyáltalán nem féltek! Majd hirtelen elbújt a nap és zord havas eső és szürkeség lett, aztán ismét napsütés. El sem hiszem, hogy röpke egy óra alatt a tavaszból a télbe, majd ismét a tavaszba érkezünk. Kezdtem aggódni, milyen is lesz az éjszaka, valahogy a plusz 5 fok réme és a viharos havas eső kezdte elvenni a kedvemet a kint alvástól. Ám Rodrigóm nyugtatott, hogy a sátorban meleg lesz és éjjel szebb lesz az idő!

Az útvonalunk Punta Arenas-Puerot Natales- Torres del Paine

A táborunk Torres del Painen. Ezt láttam a sátramból!

Repülés Délre, vagyis megközelítjük az Antarktiszt! :)

Január 5. szombat
Na most aztán már tényleg pakolni kell a Torres del Paina-i útra! Tegnap még mindent vittem volna, ma már erősen szelektálok, ám azért azt sem várhatom el Rodrigótol, hogy mindent ő vigyen. Emellett rájöttem, hogy egyrészt híztam is másrészt még a mellem is megnőtt valamelyest, na azért nem kell arra gondolni, hogy majd ezután 80 D-s melltartót kell beszereznem a korábban elég bőnek találtatott régi melltartóm ismét jók rám! Vagyis belehíztam! Ennek örülök, ám annak kevésbé, hogy nagy valószínűséggel a sok asado, (sült marhahús), vacsora és gyümölcsevéssel nagy nehezen egy hónap alatt felszedett néhány kiló, a jövő héti nomád kirándulásunkkor, alighanem semmivé fog válni.
Egyébként nem jutunk dűlőre továbbra sem a reggeli tekintetében, én akár meg tudok enni mindenféle húst, vagy rizst hallal akármit, vagy májkrémet, ám ő ezt elképzelni sem tudja. Vagyis májkrém nem lesz, hanem kagyló, meg languszta meg ilyesmi nyalánkságok turista koszt gyanánt.
Az utolsó vásárlásunk alkalmával érdekes mód egyre több angol szót hallottunk a szupermarketben. Felfedeztünk jó néhány fiatalt, akik hozzánk hasonlóan konzervekkel rakták tele a kosarukat, sőt még hálózsák és hátizsák is volt náluk! Állítólag a repülő majd tele telsz gringóval, így hívják errefelé a főként észak-amerikai turistákat, a nők meg gringák. Ja és én nem vagyok gringa (a- nőnemű végződéssel), mert beilleszkedve spanyolul beszélek, ám ha megszólalok angolul akkor engem is nézhetnének gringának? Talán! De Rodrigó szerint meg nem, mert én kelet-európai vagyok és nem pénzes turista akiket jól megfejhetnek majd a helyiek. Ám valahogy úgy érzem ez nem egy szívderítő elnevezés. Valami olyasmi, mint otthon a cigányoknál a gádzsó!
Már éppen nagy készülődésben voltunk. A repülő éjfél előtt 5 perccel indul, a szülők este 10 kor jönnek értünk, aztán még utoljára bekentem magam azzal a szuper csokis testápolóval, amit Rodrigótól kaptam. Még utoljára a civilizáció áldásos hatásait akartam élvezni, hogy legyen mire gondoljak a hideg sátorban!
Visszatérve a készülődéshez. Ahhoz képest, hogy nem túrázom minden hétvégén és nem is vagyok egy nagy trekkinges sokkal jobban be tudtam pakolni a hátizsákba. Eleve mindenből van kisméretű dolgom is pl. tusfürdő, fogkrém, stb. Itt meg egyáltalán nem lehet effélét kapni. Sőt a kempinges kaja szempontjából sokkal praktikusabb voltam, mint Rodrigó. Hiába a Sziget Fesztivál, a Hegyalja, az Efott megtették a hatásukat. De még így is, 14 kg volt a hátizsákom Mosómacimé is színig volt pakolva kb. 22 kg. A sok kaja! A kempingben, ahol sok az amcsi és a nyugat-európai gazdag turista, majd megfizethetetlen áron lesz minden, így kénytelenek vagyunk innen vinni az utolsó konzervet is. Próbáltam minél praktikusabb és táplálóbb ételeket besüllyeszteni a hátizsákba, konzervek, kolbász, rizs, paprika. Míg Rodrigo a nasit, a csokikat és a 3 perc alatt megfőzhető tésztát preferálta, amitől pillanatok alatt éhes lesz. Amikor felemeltem a hátizsákom, vagyis megpróbáltam ezt tenni, egyszerűen nem bírtam felállni a térdeplő helyzetből. Könyörgő szemmel pislantottam kedvesemre:
- Szerintem ezt az egész heti filmnézést jobb lenne átgondolni.... Aztán csak úgy ment a dolog, ha felállva rám adta a nagy batyum és elindultam lendületből. A liftig valahogy elvergődtem, de átfutott az agyamon a majdnem 10 km-es gyalogtúra ezzel az izével és megjelent előttem egy végtelen hosszú hegyi út, amin megpróbálok végig vergődni a túlsúlyos csomagommal, aminek az volt a legnagyobb hibája, hogy a pántjait nem lehetett még rövidebbre venni, így a hátizsák egy része a fenekem alá lógott, így nem a csípőmmel tartottam a batyut, ahogy azt kellene, hanem valamilyen egyéb módon.
A szülők a ház előtt vártak és még ők is felhorkantak, amikor megláttak minket. Érdekes látvány lehetünk, így megpakolva. Ismét nagyon kedvesen fogadtak, érdeklődtek a szilveszterről és Rodrigó barátairól, de név szerint. Mindegyik haverját, barátját ismerik személyesen is. Aztán ismét a papi próbált velem beszélgetni, de még mindig alig értem és szegény annyira szeretne kérdezgetni, meg mesélni nekem. Szerencsére Mosómacim gyakran kisegít. Az utolsó pillanatig velünk voltak a reptéren, fotókat készítettek rólunk és még a távolból is integettek.
Aztán éjfél előtt néhány perccel felszálltunk. Mindenki úgy utazik ezzel a géppel, mintha egy busz lenne, semmi komolyabb ellenőrzés, bevásárló szatyorfélét is láttam szép számmal. Semmi pánik és készülődés a repülőre. Csak felszállnak, elhelyezkednek alvó pozícióba és már indulunk is csöppnyi 2500 km-es utunkra. Aztán 3:15 perc alatt meg is érkezünk és állítólag igen nagy szerencsém volt, mert az Antarktisz környékén olyan erősen fúj a szél, hogy a gép mindig szörnyen nehezen száll le, fel-le himbálózik, mire nagy nehezen a kerekei rásurrannak a kifutópályára. Ám most kivételesen szélcsend, semmi extra, legfeljebb csak az, hogy a stewardess a gép leszálltakor közölte:

„További kellemes estét kívánunk mindenkinek Iquiquében, vagyis nem! Hol is? Ja bocsánat ,Punta Arenasban."

Irány Patagónia - Készülődés

Január 4. péntek
Patagóniába készülünk, majdnem egy hétig leszünk az Antarktisz közelében. Túra, túra és túra! Rodrigó nagy tervező, már napok óta csak az útvonalakat böngészi, mert igazi pontos terv nélkül nem lehet útnak indulni!  

A nagy tervezésben megéhezve, Rodrigó telefonon rendelt egy kis ebédet.  Sushit ettünk chirimoyás pezsgővel. Megvallom őszintén én még sosem ettem sushit.  Aztán gyorsan utána néztem néhány magyar honlapon, hogy nálunk mennyiért is mérik az árát, minimum harmad annyi itt, no persze közel az óceán és tényleg frissek a tengeri herkentyűk.
Késő délután vásároltunk, mindenféle cuccot, amit meg tudunk enni a nagy kiránduláson. Elvileg ott jóval drágább! A külföldiekre mérik az árát. Volt egy kis nézeteltérésünk, hogy mit is ehetünk meg reggelire! Én simán akár zöldséges gyorsrizsben is gondolkodtam, vagy kenyér valamilyen pástétommal, májkrémmel. Rodrigónak meg a füle ált ketté ezen az ötleten, mert hogyan lehet reggelire ilyesmit enni ! Majd vettünk friss ananászt. Ez abból áll, hogy kiválasztod a legszebb gyümölcsöt, az eladó levágja az elejét, és a végén a boglyos nagy zöldet, majd egy gép szerű izé alá teszi és kivágja a közepét. Az így kapott henger alakú részt, egy nagyobb fajta műanyag pohárba rakja és lezárja a tetejét, miután kinyomogatta a kemény héjában maradó ananász levet! Szuper! Még a szám is tátva maradt. Amikor utoljára ananászt vettem otthon és nem konzervet, az a tortúra, ami a felboncolásával járt..... kész őrület. Bár lehet, hogy mások sokkal ügyesebbek, mint mi!
Beszereztem egy vastagabb harisnyát is az alváshoz, hiába Patagóniában nem lesz valami meleg! Sikerült a 13 éves lánykáknak való balerina harisnyát kiválasztanom, ami teljesen jó méretileg és jobb áron van, mint a felnőttekre való! Bár előtte érdeklődtem:
-Rodrigo itt mekkorák a 13 évesek? - de ő csak furcsállta a dolgot, mivel szerinte ez személytől függ, majd kibontottam a harisnyát és megállapítottam, hogy tökéletes lesz alkatomhoz! Feltéve, ha tartom a súllyom. Mivel, hurrá híztam! Itt nincs mérleg nem tudom mennyit, de a ruháimon érzem, mondjuk a 44-45 kg-hoz nem ártott némi súlygyarapodás! De majd állítólag Torres del painén le fog az menni. Legutóbb Rodrigo 8 kg-ot fogyott a dél-chilei kiruccanásakor, bár én ezt nem szándékozom követni. Aztán ahogy kérdezgettem az útról, csak kiderült, hogy muszáj lesz a nagy hátizsákkal is mászkálnom kb. vagy 7-8 km-t! Úgyhogy bevágtam a hisztit, mert arról volt szó, hogy a cuccok nélkül fogunk túrázni. Nem elég, hogy meg fogok fagyni éjszaka a sátorban, hanem még ez is. Éjjel 5-8 fok lesz, vagy kevesebb, napközben 13-14 fok, plusz még esni is fog az Internet szerint. Fel sem foghatom. Rodrigo azzal védekezett, hogy nálunk otthon -10 van! De hát én nem alszom kint sem mínuszban, sem plusz 10 fokban semmilyen sátorban! Aztán ment az alkudozás!
- Mi lenne, ha ezt a 7-8 km-es szakaszt kihagynánk! -mutattam rá a térképre.
- De Mapachita, csak így tudunk Torres del Painére menni, ez lenne az úti cél, a Patagónia egyik fő látványossága! - nézett rám csodálkozva. Ok-ok! Nem láttam a térképen! Aztán megint egy kis hiszti következett.
- Rodrigo - és ha visszaváltanánk a jegyet? Egész héten Lost és Sex és New Yorkot néznénk. - ugyanis éppen a leendő sógora beállított egy rakat másolt dvd-vel! Nem lenne semmi, csak pihi, meg etyepetye! - érdeklődtem mosolyogva. Ám ő meg, félve kérdezgette:
- De akkor nem akarod ezt az utazás? Vagy ennyire félsz a hidegtől. Az én kis pingvinem! - aztán megölelt és azt suttogta a fülembe - Minden rendben lesz, ne aggódj!
Ahh, hogy a picsába aggódnék, elvileg van egy igen jó a hátizsákom, ám üresen is jó néhány kg! Majd megnéztem a konzerveket, hogy mi a francért nem lehet itt kapni olyan csomagolásban, mint nálunk a csirke, meg a pulyka pástétom, ez a papírszerű anyag valami réz színűvel bevonva, „tépőzáras" fedéllel! A sok pléh dobozt meg cipelhetjük. Hirtelen fejben már lecsökkentettem a ruháimat is a felére, nem mintha az olyan sok helyet foglalna! Sőt konstatáltam, hogy nem is kell sokat enni, hiszen nem azért megyünk! Belementem a dologba elvileg tényleg akarom én látni a nagy Patagóniát, láttam számos fotót, meg mindenfélét. Gyönyörű! De azért az egész napos eső, a sátrazás, a szeles hűvös időben, meg miegymás ezt a részt nem gondoltam át!  Santiagóban pedig tényleg igazi nyár lesz! 30-33 fok nappal, igaz estére továbbra is lemegy 14-13 fokra, de legalább meleg és napsütés, mi meg megyünk az őszbe! Remek! Aztán Rodrigóval muszáj volt megértetnem, hogy néha szoktam hisztizni és örüljön neki, hogy eddig még kimaradt! Ezen csak mosolygott, és erősen megölelte az ő hisztis pingvinkéjét, aki majd halálra fog fagyni délen!

Korán reggel felkeltem, ám a háziak közül csak Carmen néni volt ébren (a jósnő). Állandóan engem kérdezgetett. Mit szeretnék és hogyan, mit várok a jövőtől stb. Mintha valami vizsgán lettem volna, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy olvas a fejemben! Ismét elmondta, hogy Rodrigómmal igen jól kiegészítjük egymást, és én vagyok a másik fele. Ennek meglehetősen örültem. Beszéltem neki a lehetőségeimről, de azt is próbáltam az értésére adni, hogy bár Rodrigó nem áll rosszul anyagilag, én nem tudok Santiagoban élni csak úgy, mint egy háziasszony, akinek más dolga sincs, mint a főzés mosás. Nekem szükségem van saját munkára és saját pénzre is. Ezt elégedetten konstatálta, hogy nem kell magyarázkodnom ő is önálló nő volt világ életében és mindig szüksége is volt erre és akár akarom akár nem én is feminista vagyok, ahogy ő.
Amikor lassan felébredt mindenki, elindultunk kocsival természetesen, hogy megnézzük a várost. Az óceán felett magasodó egyik hegynek szinte a legtetején laknak vendéglátóink. Belátni innen az egész messzeséget, sőt éjszaka a szomszéd város fényeit is. Később megtudtam, hogy az óceán partján nem jó lakni, nem is a hullámok zaja és a nagy szél ami zavaró, hanem a cunami! Erre nem gondoltam volna. Ám ha valami magaslaton laksz, ettől nem kell tartanod. Sőt itt a gyerekek az iskolában egy évben többször is, nem a tűz- hanem a cunami-riadót próbálják. Még leírni is furcsa.
Ahhoz képest, hogy 170 ezres lakosságával La Serena kisváros, nekem viszont igazi forgatagnak tűnt és végre láthattam azt a bizonyos koloniális stílusú házakat is. Ezek sokkal érdekesebbek, mint Santiago égig érő magas épületei. Egyébként a belvárost leszámítva itt mindenütt sorházakat látni. Minden utca más, de egy helyen csupa egyforma családi házak. Akkor jobb a kép, legalábbis nekem, amikor már kicsit régebbiek az épületek és az ott lakók különböző színűre pingálják a sajátjukat, sötét kék, bordó, sárga stb. Speciel itt jóval olcsóbban szert lehet tenni egy családi házra, mint pl. Santiagóban, vagy akár Magyarországon. Egy három szobás nappalis, 2 fürdős, kis kerttel kb. 33 ezer pesó. (kb.11 milla). Nem túl nagyok, ám igen lakályosak. No de nincs benne központi fűtés kérem, erre felé nem szokás! Ha belegondolok, hogy nálunk is meg lehetne spórolni ennek a költségét, plusz a téli fűtés számlát...
A nap úti célja a piac volt és a nézelődés! Mindenki együtt, a két Rodrigó, Pili vagyis Pilar, Carmen néni és persze én! Ahh és itt sokkal olcsóbb minden. Bár hihetetlen különbségek vannak egy-egy árus portékái között. Egy pulóver esetében akár 2-3 ezer pesó is, de láttam ugyanazt a pénztárcát az egyik helyen 400 másik helyen 800 pesoért.
Vettem magamnak egy térdig érő kézzel kötött zoknit és egy kapucnis pulóvert. Megtaláltam a legolcsóbb helyet és még azok közül is ki tudtam választani a legszebbet, itt csak 7900 peso volt ez a fajta meleg pulcsi, míg Santiagoban kb. 3x ennyibe kerül. Majd fognak otthon nyafogni, hogy miért nem vettem többet is ebből a rojtos, kapucnis meleg holmiból, afféle tipikusnak mondható mintával a szélén. Ja és egy halom Rubik-kockát láttam, sőt még kulcstartóként is árulták. Elmentünk egy ilyen kockát áruló lány mellett, a keze tele volt aggatva a rubikos kulcstartókkal. Rodrigó éppen valahol mate teát látott és megkérdezte tőlem:
-Szereted a matét?
-Én a matét? Nem, nem nagyon kedvelem.- válaszoltam kissé fintorogva, végig gondolva azt az utolsó esetet, amikor a mate teát köpködtem ki, mert nem vártam vele, hogy leülepedjen és nem is volt nálam az a célszerszám, amivel isszák. Ám én amúgy sem vagyok nagy teás! A kockát áruló lány meghallotta utálkozásom és láttam, hogy elhúzza száját, a furcsa kijelentésemen. Mintha csodálkozna azon, hogy van olyan élőlény, aki nem kedveli a matét. Nem tudtam megállni szó nélkül:
- Bocsi, más kultúra, nem szeretem a matét! - A lány csak nézett rám kérdően, nem tudta mire vélni a válaszom, majd felvilágosítottam, hogy magyar vagyok és jobb, ha tudja, amit árul az Rubik Ernő találmánya, aki szintén magyar! Ezen ismét csodálkozott a leányzó, de talán azon a legjobban, hogy így kiokítottam!

Aztán Rodrigó vett egy tipikus édességet, valami kekszhez hasonló akármit, amiből állítólag jó sokat akar vinni a patagóniai túránkra, mert kell oda az energia és nagyon tápláló. Beleharaptam és rá kellett jönnöm, hogy ezt még át kell gondolni, mert szerintem ehetetlen, akármilyen energia dús is, ezt a száraz és belül valami nyúlós vacakkal megtöltött izé, ami olyan nyögve nyelősen megy le csak a torkomon feltéve, ha leöblítem valami itallal.
Ebédelni a tengerpartra mentünk. Egy tipikusnak mondható vendéglőben találtunk helyet 5 főre. Annak ellenére, hogy ma este Szilveszter van, tömve volt az étterem, bár már négy óra felé járt az idő. Mindenki ráérősen eszik, a pincérek bár sietősek, elég sokáig ott ültünk étlap nélkül és ezt szerintem csak én furcsálltam, a többiek nyugodtan várakoztak. A helyiség egyébként tengerész dizájnban úszott: néhány cápafogsor a falra kifeszített hálókon, matróz jelképek, bár kicsit túlzsúfolt mégis hangulatos hely. Egyébként én empanada con quesot ettem marisoccal töltve, majd lazacot chilei salátával, ami kb. a mi paradicsomsalátánk bő hagymával és olívaolajjal meglocsolva, speciel nekem hiányzott belőle a bazsalikom.
A nagy evés után megnéztük a híres világítótornyot, majd kisétáltunk a tengerpartra, vagyis bocsánat! Az óceánhoz!

A szél csak úgy repítette a hajam, alig tudtam összevadászni! Az idő ettől függetlenül elég nyárias, ám valahogy nem annyira meleg, hogy kifeküdjek a partra, nem is sokan napoztak, hiába ez még a nyár eleje itt is. Carmen néni levette a cipőjét, feltekerte a nadrágját és mezítláb belesétált a habokba térdig, azt mondta szilveszter napján így lehet megtisztulni és újult erővel kezdeni a következő évet. Karját a magasba emelte és valami imát mormolt, én meg csak néztem, néztem és észre sem vettem, hogy egy hatalmas hullám közeledik és a bakancsomat úgy elkapta, hogy a bokámnál becsurgott, vagyis inkább beömlött a sós tenger. Egyébként a túrabakancsot azért vettem fel, mert kissé nyomta a lábam az egyik oldalon és ha délre utazunk túrázni, muszáj bejáratni. A jó hír az, hogy így vizesen tocsogva, megszűnt az a bizonyos nyomás, a nagylábujjam kényelmesen el volt a bakancsban! Carmen néni meg örült annak, hogy engem is ért a víz, hiszen így én is megtisztulok, akár csak ő!
Hazafelé az autóban a néni átkarolta a vállam és többször erősen megölelt, furcsák ezek a latinok, mindig ölelgetnek, amikor a szeretetüket akarják kifejezni. Kíváncsian várom a szilvesztert eddig még sosem voltam ilyenkor „meleg" helyen, ezen a napon. Egyébként Carmen többször hangsúlyozta, hogy ő csak fehér ruhában lesz az éjszaka, mégpedig tetőtől talpig, hiszen boszorkány, ám a jók közé tartozik és ilyenkor még véletlenül sem lehet rajta semmilyen fekete! Rendkívül kedves velem, Rodrigónak azt mondta, hogy egy régi ismerősére emlékeztetem. Amúgy élt New Yorkban is, ahol szintén kártyát olvasott és állítólag kiterjedt vendégköre van, tanítványai és igen híres! Nem is tudom már este 6 óra is elmúlt mi meg még csak csordogáltunk vissza a lakásba és este vendégek jönnek, ám az utcákat nézve nem csak mi, hanem más sem siet!

(folyt. köv. a Szilveszteri bulival)

La Serena
December 30. vasárnap
Elvileg korán reggel akartunk indulni La Serenaba! Ahogy terveztük autóval és nem repcsivel, bár az fél óra lett volna, de akkor meg nem látok semmit az országból, csak 500 km és husss már ott is vagyunk. Sőt valahogy a busszal sem voltam kibékülve és végeredményben olcsóbban jöttünk ki, ha kocsival vágunk neki az útnak, no meg már hely sem volt a buszon az Internet szerint!
Tehát az út, amin elindultunk a Carretera Panamericana, amin ha akarunk, eljutunk egészen Kanadáig, csak győzzük kifizetni az autópálya díjat! Igencsak meglepődtem, mert egyáltalán nem voltak kamionok, mint nálunk, sőt jó ha az 500 km alatt vagy 5-tel találkoztunk. Nem volt nagy forgalom, így pusztán néhányszor kellett Rodrigómnak előzni. Egyébként az autópálya nekem igen furcsa! Három sávos, melyből kettő az autósoknak szolgál a harmadik kissé keskenyebb, az az igazi látványosság, legalábbis számomra! Az úton nincsenek kátyúk, mintha nemrég készült volna, így amikor már-már azt hinné az ember, hogy na micsoda fejlett országban járok, akkor megjelenik abban a bizonyos harmadik sávban egy mezítlábas, a batyuját szamáron cipelő kócos öregember, elsurranunk biciklisták mellett, mert itt azok is mehetnek, csak nekik nem kell autópálya díjat fizetni. Ám ha megéheznénk vehetünk valami édesség félét az út szélén, időnként találkozunk efféle árusokkal, akik egy botra felerősített hosszú szalaggal ellátott zászlóféleséget tartanak a kezükben, előttük fehér törlővel letakart kosár és ezt a valamit lengetik az autósoknak. Bár azt nem értem miért is jó, hogy egymástól 5 méter távolságban állnak, majd sokáig egyel sem találkozunk!
Egyébként a harmadik sávban mindig változatos az étel kínálat! La Serena felé közeledve megjelennek a kecske árusok. Kinézek az autó ablakán és az út porától koszos férfi, a nagy melegtől megizzadva, egy frissen kibelezett kecskét, vagy gidát tart felém! Bele se merek gondolni, hogy az a kis tákolmány, amibe a meleg miatt időnként beül hűsölni, no az milyen lehet higiéniailag és egyáltalán csak úgy hűtés nélkül a hús? Ám bizonyára van rá kereslet, mert több tetemet is láttam, amitől valahogy nem jött meg az étvágyam. Az óceánhoz közeledve pedig a calamárt, (tintahalat) vehetünk, vagy egyéb halféleséget! Szintén hasonló kis poros tákolmányba lehet betérni, ahogy a véres kecske esetében!
Ám a tapasztalt vándor Huentelauquenben áll meg vagy félórára, közel Los Viloshoz. ahol is „empanada con queso" lehet frissen sülve kapni. Azért szükséges legalább fél óra, mert itt mindig igen sokan vannak, emelett papayát is lehet kapni, akár friss nedű formájában. Amúgy ezt az empanada con quesot körülbelül úgy lehet elképzelni, mintha a rántott sajtot, nem liszt-tojás-prézlibe sütnénk ki, hanem egy gyúrt tésztába becsomagoljuk és úgy dobjuk a forró olajba! Amúgy nagyon ízletes, ám nekem kissé túl sok benne a sajt, viszont csak 600 peso (vagyis kb. 200 Ft), közel akkora mint egy normál szelet kenyér. Nagyjából ez a kis pihenőhely félúton van Santiago és la Serena között.

Az út bár hosszú volt igen kellemesen telt! Furcsa mód nem sokat beszéltünk, inkább cirógattam Mosómacim haját, vagy időnként ő simogatta a combom, ám ilyenkor gyakran visszaraktam a kormányra a kezét, hiszen vezessen csak nyugodtan. A hatalmas hegyek között vezetett az utunk, én néztem a tájat, időnként olyan érzésem volt, mintha valamelyik westernbe csöppentem volna. Sivár domboldal, óriási kaktuszokkal és kő, kövek, szikladarabok mindenütt. Aztán időnként pálmafákkal is találkoztam, majd hirtelen két hegy között előtűnt az óceán! Hatalmas! Most láttam először! A déli napfényben egészen messze el lehetett látni, majd feltűnt egy partszakasz és az óriási hullámok! Na ez a víz sem nekem való, látványnak csodálatos, de én bele nem megyek, ez egészen biztos! Bár erre felé már melegebb a víz, de nekem a 17 fok még igencsak hűvös, másrészt a méteres hullámok és az óriási szél, engem nem vonz, hogy kifeküdjek a partra. Egyébként időnként valóban nagy volt a szél az autópályán is, egy-egy sörösüveg, vagy üdítős flakon áthömpölygött az út egyik feléről a másikra! Furcsa, hogy itt minden hatalmas, az előtűnő táj, a hegyek, a hegyek csúcsát takaró felhők, nem látni állandóan falvakat vagy települést közel távol sem, leszámítva a kis mozgó árusokat, itt nincsenek úton útfélen büfék, benzinkutak, viszont kiírják, hogy mikor tudsz legközelebb tankolni. Láttam is egy táblát: „a következő benzinkút 100 km"! Itt nem úgy van, hogy jaj most nem pisilek, majd a következő pihenőnél, vagy marad a természet lágy öle, ám a kaktusz mellett elég nehéz észrevétlennek maradni!
Valahogy elfogott a „nagy összhang" érzése. Egész úton azt éreztem, hogy összetartozunk, nem kellenek a szavak, semmi, csak hogy együtt vagyunk, és ha arra gondolok, hogy haza kell utaznom, elfog a szomorúság, de talán épp ezért nem is beszélünk erről!
Még mielőtt La Seranaba értünk volna, megálltunk kagylót venni a Tongoy nevezetű kisvárosban, itt kb. harmad annyi az ára, mint Santiagoban, ám ezt a vendéglátóink kérésére vásároljuk. Ez a városka már sokkal jobban hasonlított az általam elképzelt Latin-Amerikára. Kisebb, színes házak, kék, piros mindenféle kis tetővel, a tenger közvetlen közelében pedig a sok turista és a piac. Kedves, tipikus agglegényem, Rodrigó, a friss halak között éppen arra alkudozott, hogy ő inkább fagyasztott mariscost venne az árus nagy örömére. Gyorsan intettem is neki, hogy ha már elcipeltük a jégakkut, akkor inkább a most érkezett árúból válasszon ne pedig valami régit. Ja és itt a piacon csak úgy a la natúr frissen is felszolgálták a kagylót, amit az ezt preferálók citrommal megízesítve úgy azon hidegében, nyersen ki is szippantották! Bár én mindent kipróbálok, ezzel még valahogy várnom kellett! Láttam, ahogy a kagyló megijed a citromtól és összehúzza magát! Uhhhh!
Délután fél három körül megérkeztünk La Serenaba! A vendéglátóink szintén egy Rodrigo és a mennyasszonya, Pilar fogadott minket! Ja és ott volt Rodrigo2 anyukája is, aki számomra meghatározhatatlan korú. Ám első látásra láttam, hogy nagyon szimpatikus vagyok neki. Amúgy a néni, Carmen, híres kártyajós és valahogy nem tudta rólam levenni a szemét, azt mondta, valahol már találkoztunk.....
Az este, megjegyzem szilveszter előtt egy nappal, vendégeskedéssel telt. 5-6 barát érkezett és megismerhettem egy Rodrigó 3-at is. Valahogy az az érzésem ez a név elég gyakori. A látogatók hajnali 2-ig maradtak, ám én már olyan éjfél tájékán elmentem aludni! Kell az energia szilveszterre!

A Carretera Panamericana és az óceán!  A kocsiból fényképezve....

Itt is megvan a karácsonyi őrület, ahogy máshol is. Ám szeretnek a rokonok összegyűlni és úgy osztogatni a becsomagolt meglepiket. Az teljesen normális, ha este kilencre vagy hivatalos egy ilyen helyre, a mi esetünkben a szülőkhöz. A vacsi 22 óra körül vagy később kezdődik, az ajándékosztás, éjfél körül vagy az után. Ezen az estén összegyűlt, papi és mamai, az idősebb nővér Vero és hozta magával a 19 éves történelem szakos fiát és a lányát, Paulinát a fickójával, Negritoval együtt. Amúgy a neve a Negrito, feketécskét jelent. Tudtam, hogy a csajszi nagy hippi, no meg antropológus is, de amint megláttam a fejére tekert vörös vastag hajpánttal, piros hosszúszoknyában, valami színes kendővel felsőrész gyanánt, ami kissé áttetsző volt és nem viselt hozzá melltartót, aztán az egész háta szabadon volt. No tehát konstatáltam, hogy érdekes leány. Ja és a pasija is! Aki Dél-Chilében lakik, jókora szakállal rendelkezik, vastag szája van és kicsit sötétebb a bőre, az enyhén rasztásodó hosszú haját ő is ugyanolyan széles vörös pánttal fogta hátra, akárcsak Paulina. Uhh és Havaianas papucsban jött, feltekert vászonnadrágban. Nem vagyok egy tipikus bölcsész, de éreztem már első pillanatban, hogy nagyon szimpatikus vagyok nekik! Felipevel is összehaverkodtam, ő a legifjabb a rokonok között, Paulina öcsikéje, Vero fia. Fekete póló, vastag bőr övére a szokásos bőr kistáskát erősítette fel és természetesen félig kilógott az alsógatyája. Most nem azért, de nálunk is hasonlóan néznek ki a bölcsészek, persze nem lehet általánosítani, mert én azért sosem hordtam ennyire „bölcsész ruhát"! Látható, hogy Felipe is próbálkozik a szakállal, de még csak harmatos nőt neki az állán!
Tehát itt az a furcsa, hogy a papának az első házasságából született nagylánya és annak a gyerekei (Paulina, Felipe), vagyis az unokák, csaknem egyidősek az én Rodrigómmal és a húgával, Monserrattal. Sőt a húgicácska és Paulina, az unoka alig néhány hónap különbséggel születtek! Remélem érthető a rokonsági kavalkád!
A vacsora egészen más, mint nálunk! Előtte a szokásos mindenféle nassolás, kekszekre kennek különféle pasztákat. Érdekes, érdekes, de én ezeket annyira nem preferálom karácsony napján. Aztán italnak pezsgővel leöntött vanília fagyit kaptunk, a végén kiderült, hogy Felipe tévedésből a sajátját és az én fele italomat is megitta! De aranyos gyerek! A fő étkezéshez vörösbort, vagy valami gyümölcslevet lehetett inni, ohh persze cola is volt. Csak ezzel a szóval vigyázni kell, hogy kólát kérek, mert itt a hátsó fertályt nevezik colanak (ejtsd: kola), szóval coca cola, vagy kók, a biztonság kedvéért. Bár az este is elfeledkeztem és Rodrigó mamija furcsán is nézett rám, amikor közöltem, hogy „nem szeretek este feneket inni, mert nem tudok tőle aludni" - aztán gyorsan javítottam!
Sült pulyka húst ettünk, mindez felszeletelve, alma mártással. De volt mindenféle saláta hozzá: kukorica palmitossal, ami valamelyik pálmának a belsejéből készítenek, fehér, közepes keménységű csemege, valamilyen ecetes lében tárolják konzervdobozban! Aztán egy rémálom krumpli saláta dióval összekeverve, ennek meglehetősen bizarr íze volt. De zöldbabot is lehetett választani saláta gyanánt, azt viszont nem úgy szeletelik, ahogy mi, hanem hosszú csíkokra vágják és megpárolják. Volt még krumpli, de apró golyókat gyúrva sütötték ki őket. A desszert pedig, feldarabolt eper és szerintem som, vagy valami hasonló kék bigyó, ezt öntötték le fagyival. Ja és Negrito és Paulina vegások, ők lazanát ettek zöldségesen elkészítve, azért ezt is kipróbáltam, ahogy mindenből szedtem egy keveset!
A karácsonyi ajándékokat úgy várták, mint a gyerekek. Volt, aki kapott vagy 6-féle krémet és mindegyiket kibontotta, így elég pacsuli szag terjengett a szobában. Monserrat, Rodrigo húga láthatóan semminek nem tudott örülni. Paulina, a hippi, ő meg mindennek, akár egy kislány. Elég volt egy szép sál, vagy kendő, egy csíkos nadrág és oda volt meg vissza. Sőt! Most tarot kártyát is kapott a pasijától, hasonló mint a normális csak itt kicsit feminista a szöveg! Nem semmi feminista-tarot!
Nem gondoltam volna, de én is kaptam ajándékot! A mami és a papi egy szép kis lánccal lepett meg, amelynek medálja az itt hagyományosnak számító kék színű kőből készült, a neve: „lapislázuli". Negrito és Paulina rózsa masszázsolajjal gondolt rám, pedig amikor vették nem is ismertek, csak annyit, hogy szociológus vagyok és mezítláb táncoltam a húsvét szigeteki táncosokkal. Aminek csak annyi a története, hogy elmentünk egy tipikus chilei éterembe, ahol hagyományos chilei táncokat láthattunk, a táncosok pedig a közönségből néhány főt felrángattak a színpadra. Épp a húsvét szigeteken tipikus csípő ingásos táncot kellett lejteni és mivel minden fűszoknyás mezítláb imbolyogott én is levettem a cipőm, aminek nagy sikere volt a közönség körében! Hozzáteszem, így volt esélyem leutánozni őket, ami a magas sarkúmban elég nehéz lett volna!
Majd elfelejtettem, ott volt a nagymami is még karácsonykor, jóval 90 felett, kis törékeny nénike. Nem sokat beszélt, jobbára mosolygott, főleg amikor meglepték valami ajándékkal! Megjegyzem én nem vettem senkinek semmit erre a napra, mert hoztam ajándékot otthonról mindenkinek az érkezésemkor. Meg aztán nem fért volna be a táskába még egy kör ajándék, mert ugye 20 kg a limit. Ám most annak nem lett volna értelme, hogy ismeretlen embereknek csak karácsony ürügyén vásárolgassak Chilében, ráadásul Rodrigó is azt mondta, hogy eszembe ne jusson ajándékot venni, hiszen adtam már mindenkinek az érkezésemkor. Engem könnyű rábeszélni az ilyesmire, így beleegyeztem a dologba!
Mindenesetre már jó egy óra felé járt az idő, amikor végeztünk a dolgokkal. A papa elégedetten mosolygott, hiszen együtt az egész család, unokák, gyerekek mindenki. Rápillantott Paulina leendő férjére Negritora, majd rám nézett és kissé méltatlankodva ezt kérdezte: „Igaz Magyarországon nincsenek ilyen szakálas férfiak." „Már hogy ne lennének"- válaszoltam mosolyogva, hiába az öreg mindig olyan frissen beretvált és az arca akár a baba popsija!
Már majd elaludtam, ám sikerült fél kettő körül ellibbenünk, azzal az indokkal, hogy én ilyen későn, már úgy sem tudok spanyolul beszélni! Ahogy elindultunk a kocsival nem hittem a szememnek, olyan dugó volt, mint egy normális munkanapon, az autókban ajándék hegyeket lehetett látni, sőt a liftre is jó sokat vártunk, úgyhogy eltelt egy kis idő, amíg végre a pihe puha párnára hajthattam a fejem!

Hideg európai vagyok! Minden bizonnyal csak ez lehet a magyarázat arra, hogy utálom, utálom és harmadszor is utálom, amikor állandóan ölelgetnek. Bár erről a tesóm szögesen ellentétes véleményen van, miszerint ő meg igen is kedveli. Ám Rodrigóm ezzel magyarázza időnként a menekülésemet, mert találkozott már ő több európaival is és az üdvözléskor csak egy kézfogás, esetleg egy kósza puszit produkált az én fajtám.
Ám itt külön kell választani a csókokat, puszikat és öleléseket, a félreértés elkerülése véget. Tehát itt, ha találkozik két ismerős, akkor bal orcára egy puszit adnak egymásnak, ami nők esetében, főleg amikor éppen frissen vannak mázolva ez csak egy orcaérintést jelent és a levegőbe cuppot. Megjegyzem nálunk minimum kettőt, vagy hármat is szoktak a jó barátok adni. Aztán ilyenkor szokás, mármint itt, az első bal oldalas puszikor elrebegni a keresztnevet is, ha ismeretlenek a puszilkodók, szinte egymás fülébe. Chilében az igen közeli barátok, még meg is ölelgetik egymást vállveregetéssel egyetemben! Bár nekem az tényleg furcsa, hogy találkozunk valami ismerőssel, cupp a baloldalra, öt perc és néhány kósza csevely után búcsúzunk és ismét cupp. Szerintem én inkább gazdaságos vagyok a puszik osztogatása tekintetében, és nem nagyon akarok úton útfélen mindenkinek pusszantásokat adni, pláne néhány perces diskurzust követőn! Rodrigó jó barátjától Freddytől már többször is elnézést kértem, pl. amikor a szomszédból átszaladva becsöngetett egy fej hagymáért, elfelejtettem neki puszit adni és ezt láthatóan zokon vette. Ám közöltem vele, hogy én rideg európai lévén némi kulturális különbséggel a hátam mögött nagyon, nagyon sajnálom az elfeledett chilei üdvözlést! A cikis helyzet akkor van, amikor ilyen baráti puszira kerül a dolog én meg magyarosan kettőt is adok! Nem egy rémült pasi tekintet láttam már! Ilyenkor mentegetőzhetek a saját hagyományainkkal!
A legnagyobb gondom az ölelésekkel van! Rodrigóm szerint náluk ez így szokás és úton útfélen ölelget! Ez a párok közötti ölelgetés a szeretet megnyilvánulása, vagy inkább kitörése. Viszont azért én ezt nem mindenkinél láttam itt sem. Néha már egyenesen üldözésnek veszem, amikor a konyhába betévedve megölel, főzés közben, amikor a gépnél vagyok mindig, mindig, mindig. Persze gyakran jól esik, ám időnként kissé idegesít a dolog, hogy rémülve kiáltok fel „nincs levegőm, segítség! Hívom a magyar barátnőmet, hogy mentsen meg." Bár így sikerül elviccelni a dolgot, de több ízben is beszéltem már erről neki. Hiszen tudom én, hogy szüksége van az efféle kontaktusra és próbálom is, de nekem ezt még szoknom kell! Rájöttem arra is, ha a fejét cirógatom, akkor teljesen elalél, mintha az előző életében egy nagy kandúr lett volna, már csak azt várom, mikor kezd el dorombolni.
No és a csókok! Én utálok az utcán csókolózni, vagy a szupermarketben! Persze erről is beszéltünk, ám mindig arra jutunk ismételten, hogy én hideg európai vagyok! Sőt a múltkor még fotót is készített a mobiljával arról, amikor a szupermarketben a húspult előtt elkapott és egy forró szerelmetes csókot nyomott az ajkamra! Ezt azért már kezdi megérteni és látja, hogy engem tényleg frusztrál, másrészt meg ha állandóan megállunk minden részlegnél egy kis puszilkodásra sosem bírjuk befejezni a vásárlás. Nagyjából kiegyeztünk, a „néha-néha" dologban! Ám a legfurcsább, amikor a szülei előtt ölelget, vagy előttük akar akár nyelves csókot is váltani velem! Szerinte ez normális, szerintem meg bizarr, hogy a prűd papa előtt ilyet tegyünk! Ám a prűd papájáról kiderült, hogy igenis még anno gyakorta nyelveltek a mamival a gyerekek előtt! Akkor most konzervatív az öreg vagy sem?! Ám most már előre megbeszéltük, hogy csak módjával az ősök előtt, mert az is bizarr látvány lehet, hogy ő közeledik felém én meg menekülök előle!
Ám most végképp nem tudom, hogy velem van a baj, vagy tényleg betudható ha nem is kulturális, de személyiségünkben fellelhető különbségnek. Bár akkor egy picit megnyugodtam, hogy mégsem én vagyok a totál furcsa, amikor Görögországban élő barátnőmet kérdeztem erről. Ő hasonlókról számolt be, miszerint görög pasija dettó Rodrigó és ő is menekül, amikor a bevásárlóközpontban, vagy a szülők előtt akarja kimutatni kedvese a szeretetét!
Mindenesetre valahogy úgy látom, hogy egy ideig biztosan nem fogok csatlakozni azokhoz az andalgó és egymást nagyon szerető párokhoz, akik a „Parque Florestar" elnevezésű parkban egymást olyannyira ölelgetik, hogy némelyek kimerítik még a nyilvános petting fogalmát is. Ezt nem tudom megérteni! Ez egy konzervatív ország, ilyen helyeken meg eszik egymást a szerelmesek! Ám az is igaz, hogy időnként a számítógépnél ülve már várom, mikor lép be Rodrigó és mikor karol át a karjával. Tehát rideg európai vagyok, ám kezdek felengedni.

Santiago tetején - Parque Metropolitano

December 16. vasárnap
Egyszerűen muszáj valamit kezdenem a lábammal, és a szédüléssel. Bár reggel azért sokkal jobban éreztem magam, mint tegnap. Hiába egész napos rosszullét, a hányás és egyéb érdekességek megviseltek, pusztán egy kis pirítóst ettem. A másik gond a lábam volt. Bemerevedett, még mindig sajgott, amit a néhány nappal ezelőtti spinning eredményezett. Tiszta szégyen! Rodrigóm lelkére kötöttem, hogy nehogy elmesélje leendő sógorának, aki az edző volt, hogy ilyen rosszul voltam a rohadt órája után!
Mosómacimnak végül támadt egy jó ötlete, ha már a hétvégén nem mentünk a hegyekbe, ahogy terveztük, akkor legalább a közeli „Parque Metropolitano"-hoz megyünk. Ott sétálgathatunk a jó levegőn, hiszen muszáj megmozgatni a lábamat, az már mégsem lehet, hogy jobbára mozgássérültként mászkáljak a lakásban.
A park tényleg itt van a közelben, kocsival alig 10 perc. Mindenütt biciklisek, andalgó párok, gyönyörű fák, igazi sétálóhely. Egy picit emlékeztet Szilvásváradra, bár az itteni patakba a pisztrángok tuti kidöglenének. Az idő csodás volt, mindenki rövidgatyában és többnyire túra cuccban. Én pedig hosszú farmerben, ebben a pillanatban kb. örültem, hogy éltem és hogy a kevés piritóska bennem maradt, amit reggel ettem. Egy napi kajaszünet és már rögtön annyira gyengének érzem magam, kész őrület!
Az itt elterülő park tetejére, a Cerro San Cristobal csúcsára, gyalogosan, biciklivel vagy libegővel lehet felmenni, ami itt „Teleferico" névre hallgat. Megjegyzem, nekem ez a San Cristobal az egy hegynek tűnik, a nevében a cerro tulajdonképpen dombot jelent, bár velem ezt a magyar viszonyok mondatják, nekem magas és kész.
A Telefericohoz sokféle jegyet árulnak, mi retúrt kértünk a hegy tetejéig, mert amúgy félig is fel lehet menni. Ez a kétszemélyes kis kabin nekem elég lélekvesztőnek tűnt. Őszintén szólva, csak úgy markolásztam a kapaszkodót. Olyan nyikorgással, nyekergéssel indult el, hogy azt hittem majdnem leszakad. Ráadásul néhány járművel valami probléma volt, ezért csak a 4. vagy 5-be ültünk be. Rodrigó meg csak mosolygott, azon hogy kiült az arcomra a félelem és rémült pillantásokkal néztem ahogy egyre haladunk feljebb és fejlebb.

 Lassan megérkeztünk a megállóhoz, fellélegeztem. Ám kiderült még csak a félemeletnél tartunk itt csak újból ellenőrizték a jegyünk, majd továbblendítették kis kabinunkat. Azért már nyugodtabban utaztam tovább és megpróbáltam élvezni a látványt. Alattunk mindenütt fák, füves kis mezők, ahol itt-ott kikandikáló csoportokat, társaságokat látni. Vagy a fűben heverésztek, vagy éppen sütik a vasárnapi „asadot" (a sült húst). Az óriási város egyre jobban lehetett látni, ahogy emelkedtünk a libegővel. A távolban az égbe nyúló épületek, ezer ablakkal. A közelben pedig kedves családi házak, szépen rendezett udvarokkal és utcákkal, egy fa, egy ház, egy autó. Viszont ha a másik oldalt néztünk ki a libegőnkől, a nap szikrázva csillogott a pléh tetőkön, összevissza tákolt viskók terülnek el a messzeségben. Ez Santiago másik arca.
Fent a hegy tetején végre kiszállhattunk, ami nekem nem is ment olyan simán, de azért megoldottam. A kilátás egyszerűen gyönyörű! Nem is tudtam hirtelen, mit fényképezzek az ide biciklivel felcaplató és lihegő emberek tömegét vagy az alattunk elterülő várost. Mindenki napfürdőzött és valami furcsa italt ivott. Én a biztonság kedvéért nem mertem kérni ebből az állítólag nagyon ízletes valamiből, egyrészt nem nagyon merek enni semmit, a pirítóson kívül, inni meg ott a kamillateám, amit magammal hoztam, másrészt megtudom én kóstolni a Rodrigóét is. A neve „Mote con huesillos". Nagy átlátszó pohárban, kb. 3 dl-esben mérik, egy-két nagyobb aszalt barack van benne és magok, amik megszívták magukat az itallal, ha jól tudom „trigo nuevo" vagyis új búzával szórják meg pluszban az italt. Elég furcsa látvány kelt. A pohár fele tele van ezzel a búzával, és ezen csücsülnek a fonnyadt barackok, plusz még a meghatározhatatlan színű folyadék. Nekem ez valahogy nem passzolt, ital magokkal, amúgy édeskés ízű és talán rajtam kívül, mindenki ezt itta!
Ezután lépcsőzés következett, ugyanis fel kellett vánszorognom a híres neves Szűz Mária hófehér szobrához, ami Santiago jelképe. Tényleg gigantikus, körülötte hívők tömege imát mormol, vagy fotózkodik. Öregek, idősek, fiatalok, mindenféle embert látni itt. A Szűz Mária karját a magasba tartja, mintha áldást osztana a városnak. Ám egy kis bibi van a dologban, a szobor a jobb módú negyed felé néz, háta mögött pedig a szegények lakta területek. 

Aztán elindultunk visszafelé, a gond akkor adódott, amikor lefelé mentem a lépcsőn, el sem hittem, hogy ennyire vacak ez az izomláz, vagy én már nem is tudom mi. Előttem egy öreg néni lépdelt óvatosan, unokájára és a botjára támaszkodva, én meg Rodrigó karjába kapaszkodtam, és nem tudtam megelőzni őket. Fasza, mozgássérült lettem! Azért estére már egészen jól működtem és a jó levegő, a napsütés megtette hatását, némi vacsorát is csipegettem.

A chilei utazásom történetéből ide csak részletek kerülnek fel, amelyek érdekesek lehetnek és nem annyira személyesek. Feltételezem, hogy számos hiba elírás lesz az írásban ezért, akinek van kedve, írja meg hol rontottam el dolgokat, hol nem lehet érteni, vagy pusztán észrevétel megjegyzés stb. is érdekel. Ide a blogba vagy grafogirl@freemail.hu -ra. Köszi Grafi

Egy kis földmozgás....

December 15. szombat
Ez a nap is majdnem úgy kezdődött, mint a többi! Éreztem, hogy szomjas vagyok, a konyhába lassan kivánszorogtam, találtam egy kis kólát és egy fél pohárkával felhajtottam. Ám valami igen furcsa volt, egy kis émelygés, majd rohantam a klotyóra és a legnagyobb meglepetésemre mindent kiokádtam, ami még tegnapról emésztetlenül csücsült a gyomromban! Imbolyogva visszavánszorogtam az ágyba! Majd mindez még háromszor megismétlődött. Rodrigo már a kórházba akart vinni, amikor arra jutottam, hogy talán a piña colada nem tett jót. Ám kiderült, hogy a külföldieket elő szokta venni az efféle rosszullét nagyjából egy hét elteltével. Nem azért mert itt rossz lenne a víz csak egészen más a flóra, aztán ha ezen túlvagyunk nyugodtan ihatunk bármit!
Aztán egész nap csak fetrengtem az ágyban, hol hányás, hol hasmenés, ráadásul még mindig a „fucking spinning" hatását éreztem, ám mivel most megpihent a lábam, még rosszabb volt. Totál érzéketlenné váltak a lábaim egy-egy wc-menetkor alig bírtam kivánszorogni. Megfogadtam többször is, hogy soha, de tényleg soha nem megyek kondi teremnek még a közelébe se, nem beszélve a bicikliről.
Az utolsó okádáskor már én is kissé megijedtem, mert úgy véltem epét hánytam, Aztán próbáltam elmondani Rodrigónak is. De most, hogy a picsába mondják, hogy epe? Lassan, komótosan elvánszorogtam az Internetig, mert miért is hoznék én szótárt magammal, az igen súlyos dolog. Szóval sikerült kikeresnem „epe" szót. Ám kár volt mondanom, mert azon nyomban indulni akart velem a kórházba, sőt lelkiismeret furdalása volt, hogy mi van, ha mégis a pina coládától van az egész, amit ő készített. Anyámat fel sem mertem hívni, mert rögtön infarktust kapott volna, csak egy barátnőmmel beszéltem, aki szerint a vacak chilei kajától lehet az egész! De hát könyörgöm, én főztem előző nap? És csak nem moslékot? Szóval az italra fogtam az egészet, bár nem emelgettem a poharat valami sűrűn, sőt az itteni szokáshoz képest, több mint mértékletes voltam! Ám kiderült, hogy a külföldieket elő szokta venni az efféle rosszullét nagyjából egy hét elteltével. Nem azért, mert itt rossz lenne a víz csak egészen más a flóra, aztán ha ezen túlvagyunk nyugodtan ihatunk bármit!
Arra a vélekedésre jutottam, hogy a természetes medicina majd segíteni fog. Rodrigóm főzött nekem jó erős kamilla teát, nagyjából csak ezt tudtam magamhoz venni, szédültem és émelyegtem egyszerre. Aztán délután arra eszmélek félálomban, a szemem becsukva, hogy Rodrigo leült az ágyra és minden furcsán imbolyog, oldalra nézek a szemem sarkából, ám sehol senki. De akkor mitől rázkódik az ágyam!? Ennyire rosszul lennék, hogy már hallucinálok? Nem tudtam mire vélni a dolgot, azt gondoltam, csak álmodtam valamit. Majd pár pillanat múlva megjelenik az ajtóban Mosómacim, hogy nyugodjak meg ez csak a szokásos földmozgás és akkor eszméltem rá, hogy a szekrény is mozog a tévével együtt. Életem első földrengését, bocsánat szeizmikus mozgását éltem meg! Egyébként teljes nyugalommal viseltem a dolgot, állítólag ilyenkor a külföldiek kirohannak a világból is, és jajveszékelve sikongatnak: „földrengés, földrengés!!!" Én, mivel fogalmam sem volt arról, hogy a szeizmikus mozgás mozgatja az ágyam és nem az én rosszullétem, ezért eszembe sem jutott erre gondolni, csak amikor Mosómacim felhívta a figyelmemet a jeles eseményre, másrészt meg a félbéna lábammal, hogy a francba eredhetnék futásnak. Valahogy úgy véltem, ha akkor szakad össze ez az egész épület én akkor sem mozdulok egy tapodtat sem. Csak pislogtam bambán Rodrigóra, hogy megértettem ezt a földmozgásos dolgot, de akkor, ha ez nem komoly, talán megpróbálok ismét kicsit aludni és azzal a mozdulattal a másik oldalamra fordultam és már zárultak is le a szemeim, mintha valami ólomos fáradság telepedett volna az egész testemre és szundikáltam jó sokáig!
Egyébként a földrengéseknek  legjobban kitett területe a világon, Chile. Több száz működő vulkánja is van. Elég gyakoriak a néhány percig tartó mozgások, de állítólag a védelmi rendszerük remekül működik és a házak földrengés biztosak. Megjegyzem két nap múlva megint volt egy erősebb mozgás hajnalban, de arra fel sem ébredtem Rodrigó legnagyobb megdöbbenésére! Bár az valószínűleg tényleg erősebb lehetett, mert másnap mindenki erről beszélt!

Pörkölt gulyással

December 13. csütörtök
Hogy dögöljek meg, ha még egyszer valaki rábeszél a fitnessre! Nem bírom mozgatni a lábam! A combom totál beállt! Próbálok én mindenféle nyújtás, ám ha picit megpihen, akkor kész! A székről vagy az ágyról már csak nyögve tudok felállni, mintha a lábam nem is a sajátom lenne, az érzéketlen combomról nem is beszélve!
Ráadásul este jönnek a vendégek, akiknek több fogást készülök főzni. Egyrészt a gulyást, de leves formában, nem úgy ahogy ők ismerik. Aztán készítek egy rakat nokedlit és pörköltet, amiről azt gondolják ez a gulyás. Ja és hogy tutira menjek a bakonyi sertésbordához hasonlóan, csak csirkéből készítek finomságot. Ez utóbbihoz minden beszerezhető és már kipróbáltam külföldi társaságban és mindenkinek ízlett. Még anno Római vakációmkor 12 főre szaggattam nokedli, az azért érdekes volt, főleg, hogy csak 5 főt vártam, majd mindig újabbak jöttek és én folyamatosan csak pakoltam az újabb adag liszthez a tojást és a vizet! Egyébéként a Bakonyi módihoz joghurt vagy tejföl szükségeltetik, ám itt marad az előbbi, tejföl hiányában, aztán gomba, kevés zöldpaprika és egy darab paradicsom kell, de hasonlóan mártásos finomság, mint a pörkölt és szintén nokedlivel kínálják.
A nokedli készítéséhez vittem magammal hagyományos szaggatót, amiről mindenki azt hitte valami életlen reszelő, ehhez még külön nézőközönségem is volt, hiszen a műkaján élő korombeliek el sem tudják képzelni, hogyan lehet tésztát varázsolni az asztalra azon kívül, hogy megveszed a boltban. Majd egy kg lisztből szaggattam a tésztát! Azt hittem, hogy a hajam elmegy, de viszonylag gyors tempóban végeztem a főzést! Gyorsan meglett a pörkölt és a többi is! Rodrigó meg csak fel alá járt a konyhában és úgy kellett a kezére csapni, hogy ne kóstolgassa mindig a vacsorát! Állandóan csak azt mondogatta „Qué rico" -milyen gazdag, vagyis ezt mondják az ételre, hogy milyen ízletes, persze engem is állandóan dicsért, hogy mekkora szerencséje van neki, mert így tudok főzni! Arra mondjuk, vigyázni kell, hogy ne legyen semmi se nagyon pikáns, mert bár az én latincsávóm kedveli a csípőset, a normál chilei gyomrot rögtön haza vágnám, ha úgy jó magyarosan főznék!
A gond a gulyásleves volt. Tudom, hogy sokan nem raknak bele zellert, de én úgy szeretem, végül találtam ezt a zöld zeller szárat vagy mit és azt vágtam darabokra, aztán a petrezselyem gyökér helyett, egy nagy csokor zöldjét kötöttem össze, a répával, a krumplival szerencsére nem volt gond. Hamarosan az egész lakást belepte az ételek íncsiklandozó illata.
Egy szakácsnak az a legnagyobb dicséret, amikor valóban hűlt helyét találja az ételnek. A gulyásból a 8 főre kb.12 tányért készítettem, az utolsó adagon a fiúk összevesztek, és végül a levesestálból osztogatták szét, kanalanként! Öröm volt nézni! A nokedlivel csak az volt a probléma, hogy itteni szokás szerint késtek néhányan a vendégek közül, szóval 1,5 óráig nem lehet melegen tartani, ám ezt is áthidaltam, két tálba melegítettem össze a kétféle feltétet, a már ragacsossá váló tésztát. Ők nem tudják, hogy mi hogyan is esszük, ám így megmentettem a nokedlit. Tudom, mikrót is lehet használni, de ekkora mennyiséget melegítgetni, no azt már nem! Így volt a legkényelmesebb, meg amúgy sem bírtam elmagyarázni, hogy szedjen mindenki egy kis nokedlit és arra rá a mártást! Ahh itt ez nem szokás! Mindenből eleget főztem, ez tény! Ám valahogy minden eltűnt, pusztán egy kevéske maradt mutatóba, de csak azért, mert már nem bírták megenni! Furcsa, hogy tényleg vigyáztam az erős paprikával, és még így is pikánsnak találták.
Itt egyébként, amikor megjönnek a vendégek akkor Pisco sourt vagy mango sourt kapnak hosszúkás pohárban, tehát ez az itteni pálinka, csak kb. 2 dl-et isznak meg egyszerre belőle. Nem olyan erős mint a hazai. Aztán következik a sör és/vagy a fehér bor egy normális vacsorán, mert az előétel gyakran valami halféleség, amihez az passzol ugye. Amíg a háziasszony nem készül el a vacsorával, vendégfogadónak egy csomó nasit kinálnak, amit különféle mártásokkal ízesítenek. A főfogás általában marhahús, amihez vöröst bort illik inni, majd az egészet desszerttel zárják. Amikor a társaság mindent megevett, jöhet a rum kólával, vagy valami nőies ital. Természetesen mindent külön pohárban és mindent végig is isznak! Így példának okáért egy nyolc fős társaságban, minimum 4 pohárral számolva elég komoly mennyiség jön ki! Erre a dologra az esti mosogatásnál jöttem rá, amikor végig számoltam a majd 40 poharat! Ja és még egy fontos dolog, az ital mennyisége független attól, hogy aznap este ki a sofőr! Elvileg itt is büntetik az ittas vezetést, ám mégis azt a tanácsot kaptam, hogy nagyobb ünnepekor csak azért ne üljek autóba, mert igen könnyen belém jöhet egy részeg sofőr!
Mindent egybe vetve, bár a vacsora nagyon jól sikerült, mégis ez az este volt számomra a holtpont. Már egy hete voltam Chilében és reggeltől estig vagy angolul, vagy spanyolul kellett beszélnem és egy hét után totál lefáradt az agyam. Nem akart működni olyan formán, ahogy én szeretném. Azon kellett túltenni magam, hogy nem én beszélem végig a társasági eseményt, hanem megfigyelőként merengek. Bár azért időnként bekapcsolt az agyam egy működőképes része és néhány poénnal jeleztem, hogy még azért itt vagyok. Szóval elkeseredtem. Káosz voltam egész este, így a mosogatás befejeztével, a nyelvi korlátaimmal kapcsolatos siránkozással le is zártam az estét. Hiába, amikor már azt hittem, hogy milyen jól is megy a spanyol, akkor jön egy ilyen este, és azon nyafogok, miért nem tudtam jobban beszélni.

A parkolás művészete Chilében és az a rohadt Spinning

December 12. szerda
A nap egy részét vásárlással töltöttük, csütörtökön jönnek Rodrigó barátai gulyást enni. Éppen azon ügyködtem a szupermarketben, hogyan pótoljam az olyan zöldségeket, ami itt nincs, nem volt egyszerű feladat. Az efféle üzletekben, minden polc sarkán megállítanak, hogy próbáld ki ezt, vagy azt a dolgot, kenyeret, lekvárt, joghurtot stb. A végén már inkább kóstolsz, mint ellentmondasz, vagyis nem keresel kifogást csak eszel! Most annyi különbség van, hogy a hostessen piros sipka libeg fehér bojttal, elvégre karácsony lesz, vagy mi! Ha ügyesen járod végig az üzletet, a vacsit már meg is spóroltad. Legutóbb azonban valami cukkíniből készült lekvárt tömtek a számban, aminek totál édes narancsos íze volt, nem mintha olyan sokat ennék narancslekvár. Ám ez még nem lett volna olyan borzasztó, bár nem értem, miért kell a cukkínibe egy vagon cukrot önteni és aromát, hogy narancsos ízű legyen! Ám ezután jött valami fokhagymás ízű iszonyat.
A lányka csak bólogatott:
„Finom igaz?"- érdeklődött mosolyogva.
„Ez valami szörnyű"- válaszoltam fintorogva, mire rögtön többen letették a tányérra a kiszemelt falatot! Mi meg gyorsan elsomfordáltunk, a hostess morcos pillantásai közepette.
Teleraktuk a kocsit a nejlon szatyrokkal, de szó szerint! Ugyanis amikor a pénztárnál vagy tanuló fiúk-lányok pakolják zacskókba a megvásárolt cuccodat, aztán nyílván valaki mondhatta neki, hogy minden áruféleséget külön csomagoljanak, vagy valami plasztik szatyor gyártó pénzeli őket abból a célból, hogy minél többet használjanak el a csomagoláshoz. Nem tudom, de a lényeg, hogy mindig egy rakat nejlonnal térünk haza, szóval ennyit a környezetvédelemről! Persze egy kis apró mindig jár a tanulóknak! Aztán indulhatunk is kifelé a parkoló házból! Ami azért itt nem is olyan egyszerű. Addig még rendben is volna, hogy kb. egy óra parkolás az ingyenes, de háromszor ellenőrzik a bejövetelkor elrakott jegyedet. Amikor elindulsz kifelé, leadod az első bódénál a jegyed, tovább kanyarogsz a parkolóházban, második bódénál visszakapod, majd a harmadiknál ismét leadod és máris rohanhatsz hazafelé! Ja ha fizetsz, akkor egyszerűbb, azt hiszem, akkor egy kontrol kimarad, az utolsó!
Estefelé kitalálta Rodrigóm, hogy mi lenne, ha egy kicsit erősödnék! Egyébként sosem sportolok, de azért megpróbálhatom! Elmentünk egy közeli fitness terembe! Életemben most láttam belülről ilyen helyet! Őrület! Az alsó szinten mindenütt kondi géppel küszködő pasik, izmos, vagy kevésbé izmos vállukról folyik az izzadság, az illat kissé átható, bár a légkondi folyamatosan küzd, sőt a ventilátorok is mennek! Valószínűleg a karvastagság és a póló fazonja összefüggésben lehet, cingár csávót nem láttam újatlanba! Egyébként mi a felső szintre igyekeztünk, kissé késve érkeztünk valami csajoknak való salsa aerobik megy egy hatalmas üveges-tükrös teremben! Állítólag a chilei csajok jól tudják riszálni a hátsójukat, hát bekukkantva az ajtón keresztül, ennyi merev csajt régen láttam együtt! A tüzes latin nők jobbára csak parázslottak a teremben.
Rodrigó meg bőszen tessékelgetett be, hogy rajta, csak induljak én is tekergetni magam a csajok közé, ő majd biciklizik! Valahogy nem vitt rá a lélek, hogy ilyen tingli-tangli hülyeségre bemenjek, ahol az órát láthatóan egy totál meleg fickó tartja, de legalább ő úgy tekergeti a hátsóját, hogy szerintem az összes bent lévő csaj ezt irigyelheti! Valahogy arra gondoltam, hogy ez a biciklizés nekem is jó lehet. Végül is csak tekergetek, ha elfáradok abbahagyom, mi lehet ebben a nehéz?
Aztán azt vettem észre, hogy Mosómacim, csak válogat a biciklik között, melyik is a legjobb, bár szerintem mind egyforma volt. Majd elkezdi tologatni, a terem egyik oldalába, a szemközti fallal szembe. Aztán egyre többen gyülekeznek, próbálgatják a bicajokat, majd Rodrigó a kezembe nyom egy kis törülközőt, ha izzadnék! De ugyan mi a franctól? Egy kis tekeréstől? Egyszerűen nem értettem mit akar. Majd megjött egy tanár, zene bekapcsolva és már mondja is a vezényszavakat! Egy fucking spinning órán vagyok, és az edző nyomatja, mit kell csinálni, ráadásul épp vele szembe rakta le Rodrigóm a biciklimet, az első sorban! Nézem, Mosómacit, hogy ez most mi? Most én csináljam, amit mond a tanár? Ő meg csak röhög, hát hogy mondta ő, ez a spinning! Aztán én nem akartam menni a salsa aerobikra.
Hát komolyan mondom, rohadjak meg, hogy lehetek ennyire hülye! Ám azért nem vagyok én annyira gyenge nőcske, próbálok lépést tartani a többiekkel! Majd amikor már azt hittem itt a vég, megkérdeztem Rodrigót, hogy „Mennyi van még hátra?" mire ő, sanda mosollyal: „ne aggódj, már csak 50 perc, 10 perce nyomod" - hogy tényleg mekkora idióta vagyok!
Minden erőmet összeszedve próbáltam pedálozni! Mondjuk az igaz, hogy rögtön az első 5 perc után abbahagytam volna, de én nem vagyok egy ilyen vesztes típus! Nagyjából 40 perc kemény menet után mondta azt a tüdőm, hogy „no levegő". Elkezdtem köhögni, ám mégsem köphetek a terem kellős közepén, szóval leszálltam arról a kurva bicikliről. Ám a lábam alig mozgott! Csak úgy tudtam levergődni a lépcsőn, hogy magamban mondogattam „oké lemész, az egyik láb a másik után". Még jó hogy lassan indultam el, mert különben ott, mindenki szeme láttára tuti elvágódok! WC, köhögés, szokásos köpködés, na de legalább tisztul a tüdőm. Rodrigó pedig kint várt a mosdó előtt aggódva, hogy ugyan mi van velem. Megnyugodva konstatáltam, hogy a klotyón több csaj locsolta magára a vizet a spinning óráról és nyafog, hogy soha többet! Na ezzel én is így voltam. Mosómacim sem akarta folytatni az edzést inkább hazamentünk.
Aztán pár perc múlva csörgött a telefon! És ki volt az? Hát az edző! Megáll az eszem! Érdeklődött túléltem-e spinninget, vagy a sport végleg végzett velem! Ahhh ilyen nincs! Rodrigó leendő sógora ebben a klubban dolgozik és ő volt az edző az órán! A picsába is, mekkora égés! Szerencsére, Rodrigó beszámolt az asztmámról és hogy eddig bírtam szusszal a dolgot!
Este a nagy sport levezetése képen elfuvarozott a város egy olyan magas pontjára, ahonnan az éjszaka fényei alattunk tündöklően bevilágítják az egész messzeséget! Leparkolt a kocsival, akár az 50-60-as évek amerikai filmjeiben, amikor a szerelmespárok, kósza légyottot próbálnak eltölteni a kisváros szélén! Felettünk a hold, alattunk Santiago! Micsoda romantika és hozzá kis sós nasit ettünk, jéghideg sörrel!

A chilei utazásom történetéből ide csak részletek kerülnek fel, amelyek érdekesek lehetnek és nem annyira személyesek.  Feltételezem, hogy számos hiba elírás lesz az írásban ezért, akinek van kedve, írja meg hol rontottam el dolgokat, hol nem lehet érteni, vagy pusztán észrevétel megjegyzés stb. is érdekel. Ide a blogba vagy grafogirl@freemail.hu -ra. Köszönöm: Grafogirl